Hmm, elég régen írtam az utolsó bejegyzést, de szerencsére nem azért, mert azóta meghaltam. :D

Szóval ott fejeztem be, hogy megvolt a második kör. Időközben letoltam az esedékes záróvizsgámat az iskolában, plusz elmentem egyet kiegészítő érettségizni is. A tanulás egy mókavonat volt abban az állapotban, de hát ki tudta az ezekre jelentkezéskor, hogy ez lesz a helyzet?

De ami inkább lényeg a téma szempontjából: a harmadik körre készülvén hétfő reggel berongyolok az intézetbe, szokásos módon vérvétel, majd jöhet a várakozás. Mivel Krisztián szabadságon volt, így őt helyettesítő doktornőhöz kerültem, akiről így utólag is az a benyomásom, hogy számára valójában a betegség az érdekes, a beteg maga csak zavaró tényező. Stílusa kicsit (?) nyers, de hát senki nem lehet tökéletes, nem igaz?
Mivel először találkoztunk, kérdezte mi járatban vagyok, elmondtam az addigiakat, és hogy a harmadik BEP körömre jöttem. Megnézte az eredményeket, és csak annyit mondott: "hát arra biztos, hogy nem". Fehérvérsejt értékek teljesen lecsökkentek, úgyhogy ez a hét kimarad, lesz helyette csontvelő-stimulálás.

Ehhez egy Zarzio nevű csodás szert kaptam. Használati utasítás hozzá: adassak egyet be még most, egyet másnap, és esetleg egy harmadikat is, de csak akkor, ha addig nem jelentkezik fájdalom a deréktájékon (ami annak a jele, hogy hat a szer). (Részlet a betegtájékoztatóból, a mellékhatásoknál: - az izmokban vagy a csontokban jelentkező fájdalom (muszkuloszkeletális fájdalom))

Nos, hatott. Fájt. De nem mint egy átlagos fejfájás, hanem sokkal durvábban. A fájdalom leginkább a medencetájékon jelentkezett, de néha kicsit feljebb is csúszott a gerincet követve. Erős vagy épp nagyon erős volt, rövidke szünetekkel, intenzitása hullámzott. A derekam időről időre megfeszült, akkor kicsit furcsán néztek rám. Úgyhogy első nap semmit, második nap is csak pár órát tudtam aludni. Na, ez volt talán a legrosszabb időszaka a kezelésnek, mert nem egy általános rosszullét volt, amihez úgy-ahogy hozzá lehetett szokni, hanem az intenzív fájdalom, szó szerint csontba hatoló (lelkileg is itt kerültem talán a legmélyebbre, amikor a legszívesebben feladtam volna).
Úgyhogy a harmadik adagot már nem is kellett beadatnom, úgy éreztem erről lehetett szó, hogy mikor kell leállni. Majd szép lassan elkezdett múlni a fájdalom is, végül péntek-szombat tájékán tűnt el.

Úgyhogy ha valaha ilyenre lenne szükséged, akkor kitartás: szar lesz, de hát sajnos szükség van rá!

És meghozza a kívánt eredményt, a következő hétfőre már a felső határ felett volt a fehérvérsejtszám, így megérte a szenvedést, kezdődhetett az utolsó felvonás (legalábbis akkor még azt hittem)!