Amivel meg kell bírkózni, az a tudat, hogy hát onnan kikerült valami. Hallottam olyanról, aki sokáig volt maga alatt emiatt, részemről meglepően gyorsan ment, igazából nem is nagyon tépelődtem rajta, persze elsőre furcsa a látvány, de aztán később már valahogy nem is törődtem a dologgal, mert annyira viszont nem is szembeötlő.
A műtét után még két napot kellett bentmaradni. A fájdalom nem nagyon enyhült, úgyhogy nagy örömmel konstatáltam, hogy a "kilépőpapírt" nekem kell aláíratni, amihez sétáljak le szépen két emeletet, majd vissza. Cool, mozogni alig bírok, de tényleg ne fárassza magát senki ezzel, a szépségért meg kell szenvedni, hát szenvedjünk!
Otthon még egy héten keresztül kell injekcióznia magát ez embernek, nem vészes, ha nem fél a tűtől, és a tudattól, hogy önmagát kell megszúrnia. Az mondjuk tetszett, hogy a betegtájékoztató azzal kezdi, hogy úgy adjam be, ahogy a kórházban betanították. Hát nem hogy betanítás nem volt, hanem azt sem mondták el, mit írtak fel, csak megkaptam a recepteket, és a gyógyszertárban láttam miről is van szó... no mindegy, megoldjuk, az első két nap még aggódós, aztán már rutinfeladat.
A következő pár hét pihenéssel és regenerálódással telik. A második végére már lényegesen enyhébb a fájdalom, de még zavaró, véglegesen pedig kb. egy hónap után tűnt el. Közben megvolt a varratszedés is, minden gond nélkül.
Közben megérkeztek a leletek is, carcinoma embrionalis, vagyis valóban rosszindulatú daganatról volt szó, de érbetörés nincsen, a vérben a tumormarkerek normál szinten, úgyhogy öröm-boldogság. Természetesen időszakos kontrollokra kell majd járnom, de ennyivel megúsztam. Azért kell egy egyeztetés Pesten az OOK-ban, de ugyanezt véleményezték ott is, szoros követésre van szükség, jövőre folyt. köv.!